Türelem… tanítás

Van az úgy, hogy az ember lánya mindent akar. Lehetőleg tegnapra.
Vagy késésben van. Az utóbbi két évben folyamatosan.

Régebben például ilyenkor szoktam lehetőséget kapni arra, hogy egy kicsit átgondoljam ezt a cselekvés-idő-megértés tengelyt. Amikor amúgy is késésben vagyok, hosszú, kimerítő napom volt, és még ezernyi teendőm lenne.
Egy jó hosszú sor a boltban legalább egy rosszcsont gyerekkel, tömött tömegközlekedési eszköz, 20 perc várakozás a megállóban, és az egyetlen elérhető padon épp egy hajléktalan szundít.
Aztán megtanultam valami fontosat.
Azt, hogy hogyan és mire használjam ezeket a „holtidőket”.
Csak figyelni a légzést, a testemben lenni, a testemet elhelyezni a térben, a térben másokat megérezni, és tudni, hogy ami történik, az okkal történik, elképzelni magam a másik helyében, és megérezni, hogy ő mit érez, és a helyében mit cselekednék.

A türelmet csak addig lehet tanulni, gyakorolni, türelmesnek csak addig tud lenni az ember, amíg a van valami, amit el lehet nyomni. Annak a frusztrációja, hogy mi minden mást lehetne tenni, ha épp nem lennék akadályozva, de most itt vagyok, hát kivárom.
De amikor azt teszem, amire épp lehetőségem van, hát a várakozás és a türelem is megszűnik.
Időt adok másoknak, időt adok a körülményeknek, hogy beérjenek, s együtt folytathassuk a közösen megtehető utat.

Persze ott van a másik oldal is.
Amikor valaki késik a találkozóról, amikor folyamatosan lemondanak egy-egy baráti csevejt, amikor valami mindig közbejön, vagy a busz téved el… de meddig tart a határ?
Ki mondja meg, hogy meddig tart a határ?

Reggel egy másfél órás késés miatt épp elküldtem volna egy „eddig és ne tovább” típusú üzenetet, mikor megérkeztek.
A határozott cselekvés olykor pillanatokon belül eredményeket produkál.