Nem is tudom, hogy hol kezdjem, ez is leginkább egy ilyen se füle, se farka monológ lenne.
A világképem része ez is. Persze, melyik gondolatom nem rólam szól, mi nem a világképem része?
Nagyjából arról van szó, hogy nem kizáró. Hanem inkább befoglaló.
Szóval, hogy látom, hallom, ahogyan mások meghatározzák magukat (viszonyítani mindig kell, mert másokhoz képest van perspektívája a létezésemnek – mármint magamhoz képest létezem, úgy létezem, ahogy, a magam tökéletességében, és mivel csak én vagyok, ezért nincs is értelme bármit leírni, mert a befogadó is csak én lennék, én meg tudom, hogy miről van szó. :’D Jó, mi? Vissza a témához:), és azt mondják, hogy ez nem én vagyok, ezt elutasítom, ez nem kell nekem. Minden ellen harcolok, ami nem én vagyok, amiben nem találom meg önmagam.
És ilyenkor lehet harcolni, ellenállni, valami elleninek meghatározni magam, s kiállni mindennel, ami ennek szembemegy. Illetve nem megy szembe semmi, csak én állok eléjük. Az útjukba.
Csakazértis.
Na ez az elutasítás.
Ezt én nem. Jól elutasítom. (Nem, csak viccelek, de még visszatérek rá komolyabban.)
Meg aztán van az a leíró verzió, amikor valaki nagyon beleélős.
Nagyon megtalálja magát valamiben, vagy csak az adott dolog népszerűsége – vagy népszerűtlensége (ami valójában inkább a többi ellen-állás), a hangulat, ami körülveszi, a vezető kisugárzása, vagy akármi annyira megfogja, hogy teljesen rabul ejtődik, és azt mondja, hogy ez én vagyok.
Így, egy az egyben: Ez. Én. Vagyok.
Nem gondolva azzal, hogy ő nem csupán egy eszmerendszer. Nem csupán EGY eszmerendszer. Nem csupán egy ESZMERENDSZER.
Lehet, kérem próbálkozni vele, hogy leírom magam egy – más, vagy mások által – előre kitalált eszmerendszerrel, akár a sajátommal is, de az emberi elme vajmi kevés ahhoz, hogy azt a rendszert csak így leírja, ami őt magát – és még hajj, de mennyivel többet is magába foglal, akármilyen részletes legyen is.
Valami mindig kimarad.
Utána lehet nézni. Vagy csinálni egyet. Ha sikerül, arra kíváncsi lennék.
Hogy ez sem, de igazából az sem.
Ami amúgy ugyanaz, csak mindig máshol van a hangsúly.
Vagy az ellenálláson, vagy a bennefoglaláson.
Vagy a harcon, vagy az eggyé váláson.
Én valahogy úgy képzelem el saját magamat, mint egy békés entitás, Isten egy olyan megnyilvánulása, nézőpontja, aki sem nem elpusztítani nem akarja a többi nézőpontot, sem nem teljesen beleolvadni egy másik pontba.
Persze, ki tudom mondani, hogy bizonyos dolgok nem én vagyok, és nem is akarok az lenni, például: nem vagyok férfi, nem vagyok egy fa, nem vagyok könyvelő stb. Fontosak a határok, különben nem lehetnék külön. De nem fogok azért valami ellen harcolni, mert nem értek vele egyet.
És vannak olyan nézőpontok, melyek kiváltképp tetszenek, s ideig-óráig fel is tudom venni őket teljesen. De mindig van olyan részlet, ami nem én vagyok.
Megtalálni azt a pontot, ahol én vagyok.
Nem valami ellen, nem valami másaként, hanem csak – én vagyok.
Abban, ami ellen harcolnék: megtalálni azt, amivel egyet értek; abban, amibe beleolvadnék: megtalálni azt, amivel nem.
S minél több helyen, dologban, szituációban, személyben, entitásban találom meg önmagam, hozzá tudom illeszteni egy megfelelő részemet, annál jobban érzem a helyem a világban, teljesnek a világot – és végül is: teljesnek önmagam.
Elkülönülve mindentől, minden én vagyok.
A rendszer része, de egy egyedi nézőpont.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: